Egymásra nézve

Társaink a tengerimalacoktól a csimpánzokig
Minden olvasónak meleg szívvel ajánlhatjuk, aki szeretettel és érdeklődéssel fordul a négylábúak felé – hiszen egy állat barátsága és gazdája iránti bizalma és szeretete néha megrendítő. De mit is jelent a négylábúak szeretete, hűsége? Az állatok vajon tudattal rendelkező lények-e? Csányi Vilmos, a kiváló etológus szerint a magasan szervezett idegrendszerű állatban „van ott valaki”. Prof. Dr. Persányi Miklós ugyanakkor drámai módon teszi fel a kérdést: vajon meddig? A kötetben értekezik, gondolkodik – gondolkodtat –, és mesél olvasóinak Csányi Vilmos, Prof. Dr. Persányi Miklós és Popper Péter.
Prof. Dr. Persányi Miklós, a Budapesti Állat- és Növénykert főigazgatója megejtő vallomással kezdi „Urbanizált vadvilág a petkorszakban – A tengerimalacoktól az ökológiai lábnyomokig” című írását:

 „A tengeri malaccal kezdődött minden. Városi lakásban nem lesz semmiféle állat – mondta véglegesen és hajthatatlanul édesapám egészen addig, amíg egy szép nyári vasárnapon meg nem jelentem egy papírdobozzal, benne a később Picikének elnevezett rágcsálóval, aki eztán hét évig a család tagja lett.  Akkoriban ugyanis dísznövényeket és kisállatokat lehetett nyerni az állatkerti gyerekvetélkedőkön, és nekem, aki minden szabad percemet az Állatkertben töltöttem, ami ott ki volt írva, azt betéve fújtam, természetes volt, hogy minden ilyen versenybe be kell neveznem. Így aztán a szülői szigor azon tört meg, hogy nem lehetett egy 12 éves kisfiúnak, akire szülei kellő büszkeséggel tekintenek, azt mondani, hogy a nehéz küzdelemben megszerzett díjat pedig vigye vissza.  Ráadásul a vetélkedő nem ért véget, és újabb nyeremények álltak a házhoz…
Picikét további tengeri malacok is követték, mert a tengeri malac a gyermeknek való ideális háziállat”….
….”Az egyik legelső rajongójuk I. Erzsébet angol királynő volt, de a picikék iránti vonzalom azóta milliókat ért el. De szerintem egyetlen állatkertből sem hiányozhatnak, mert ők igazi kollektív lények, akiknek valódi természete csakis nagy csoportban ismerhető meg.  Arra pedig kevés városi otthon alkalmas, hogy legalább egy tucatnyit fogadjon be belőlük. A Budapesti Állatkertben 2009-ben egy egész tengeri malac várost építtettünk nekik, a Kós Károly-féle régi Szarvasház mögött az Állatkertben, ahol a tengeri malacok százai élhetnek apróka, Kós tervei alapján készült házikók között.  Van itt épület „Általános iskola”, „Óvoda”, „Városháza” felirattal, meg egy aranyozott tengeri malac szobor „A Hős” felirattal.

Amúgy őshazájukban, Peruban és a környező országokban a tengeri malacot házi állatként tartják, nagyjából olyan szerepet töltenek be, mint egy magyar parasztportán hajdan a baromfiak: ők a fő fehérjeforrás.  Nálunk elsősorban laboratóriumi kísérleti állat, és mint ilyen, a neve is önálló fogalommá vált – ha valaki nem szeretné, hogy rajta próbáljanak ki valamit, tiltakozik az ellen, hogy tengeri malacnak véljék, netán pudingnak, de ez inkább szakácskönyvbe illő gondolat, mert az evéshez kötődik.


Persze a tengeri malac is kötődik a megevéshez, mert az Andok környékén a nyárson sütött tengeri malac ugyanolyan kedvelt csemege, mint mifelénk a rántott csirke. Az inka birodalom hajdani főváros, a perui Cuzco katedrálisában lévő utolsó vacsora képen még Jézus és az apostolok is tengeri malacot fogyasztanak… Peruban évente 65 millió tengeri malac kerül asztalra, miközben Európában gasztronómiai használata tabu.

Furcsa ez, mert más amerikai import-élőlények könnyen és már nélkülözhetetlenül beleilleszkedtek nemcsak Európa mezőgazdaságába, hanem a mi népünk kultúrájába is. Nehéz lenne elképzelni a magyar konyhát, mondjuk paprika, paradicsom, krumpli, vagy bab nélkül, de a tökfélék, az uborka, a cukkini, a patisszon, a padlizsán is Amerikában őshonos. A XVI. századtól beindult nagyszabású élőlény-import egy olyan agrár-forradalmat indított meg Európában, amely lehetővé tette a népesség növekedését, majd ennek is köszönhetően az ipari forradalmat.  Az ipari civilizáció eztán persze megtette a magáét, a több táplálékkal még több ember lett, több város, több közlekedés, nagyobb környezetpusztítás, kevesebb természet, és így tovább.  Tehát például a krumpli igenis okolható mindazért a globális bajért, a klímaváltozásért, a környezetszennyezésért, vagy a biológiai sokféleség csökkenéséért.
A tengeri malac végül nem lett a korai ipari fejlődés motorja. Viszont a XX. században, a biológia revolúciójában kapott már szerepet, mint kísérleti állat.  A hatvanas években csupán az Egyesült Államokban évente két és fél millió malackát használtak el a laboratóriumok, például olyan betegségek kutatására és diagnosztikai vizsgálataira, mint a kolera, a diftéria, a tífusz, vagy a tüdőbaj. Abban volt tehát szerepük, hogy új gyógyszerek és egyéb biológiailag aktív anyagok sokaságát lehetett kifejleszteni, amelyeknek köszönhetően csökkent az emberi halálozás, nőtt az átlagos életkor.  Vagyis a tengeri malac is okolható azért, hogy sokkal, sokkal több ember él ma a Földön és sokkal nagyobb ökológiai nyomást gyakorol ez a sokkal több ember a természeti rendszerekre.   Az hajdani labor-főszereplőből azóta statiszta lett, és az összes laborállatnak mindössze két százaléka tengeri malac csupán….

…„Nem a tányéron ugyan, de a tengeri malac pár évtizede nálunk is igazán népszerű lett.  Valahogy a disznó, marha, baromfi szentháromságát kevés külföldi jószág töri meg a Kárpát-medencében. Még a juh, a kecske, a bivaly, a ló, vagy a szamár sem lett igazán tömegtáplálék asztalainkon.  A rágcsálókról, mondjuk a vadas, vagy a paprikást adó nyulakról ne is beszéljünk, mert hiába sokkal egészségesebb a húsuk, mint a nagypatásoké, mégis kevesen kedvelik.  A szegény tengeri malac a maga gasztronómiai elhanyagoltságában a laboratóriumokon kívül csupán, mint gyerekkedvenc funkcionál előítéletes világunkban.”