Az új szesztörvény alapelvei

Írta: Varga István dr. egyetemi magántanár.
A szesztörvény tervezetének, melyet a kormány a múlt hó közepe táján elkészített, van egy konkrét része, melyről vitatkozni lehet és van egy elvi része, melyet fenntartása nélkül üdvözölhetünk. Mi a gazdasági irányú törvények elvi részét mindig fontosabbnak tartjuk, mert ez szolgál alapjául a konkrét intézkedéseknek.
A Világgazdasági Szemlében mi már ismételten utaltunk arra, hogy a szeszipar rendszerint azt szokta hirdetni, hogy a szeszipari érdekeltségnek szerzett joga van a szesztermelésre, még pedig oly mértékben, hogy minden szeszkategóriában részesednie kell. A szeszipari érdekeltség szerint ez így van megírva s jogtalanság és jogfosztás, ha a kormányhatóság ezen bárminő változást eszközöl.
Mi a magunk részéről ebben a tekintetben mindig az ellenkező álláspontot foglaltuk el. Mert a mi véleményünk szerint a kormány­nak, mihelyt valamely termelési ágat a szabadverseny forgatagából kivon és monopóliumot létesít, jogában áll a monopóliumban való részvételben rejlő nemzeti ajándékot annak adni, akinek akarja. Az a tény, hogy eddig a nemzeti ajándéknak legnagyobb részét a szeszipari érdekeltségnek juttatta, nem vonja maga után azt, hogy ezentúl is mindig neki kell azt juttatni. Sőt ellenkezőleg. Ha eddig te kaptad a monopóliumot, illendő, hogy ezentúl más kapjon belőle. Ezt követeli a jövedelmek he­lyesebb megosztására irányuló időszerű gaz­dasági és szociális követelmény.

Ha nem a szabad versenyben kialakuló árak diktálják a hasznot, hanem ezt valósággal a kormány ajándékozza, akkor csak helyeselni lehet, ha a kormány arra az álláspontra helyez­kedik, hogy a tavalyi ajándék nem prejudikál az idei ajándéknak. Jogfosztásról tehát ebben a vonatkozásban komolyan beszélni sem le­het.
A kormány javaslatának ez a helyes elvi álláspontja.
Ami már most a konkrét javaslatot illeti, ez az ipari és mezőgazdasági érdekeltségek mellett harmadik tényezőnek a szeszgyártás­nál a bor- és pálinkafőző érdekeltséget ismeri el. Az ipari szeszgyáraktól elvett keretnek egy részét a mezőgazdasági érdekeltségnek adja a kormány, a másik részét pedig a bor- és gyümölcsérdekeltségnek juttatja, úgyhogy az ipari szeszgyárak ezentúl kapacitásuknak csak 15 százalékáig tudnak majd szeszt termelni.

Lényeges az, hogy a mezőgazdasági érdekeltség 10 százalékkal magasabb áron tudja értékesíteni az általa termelt szeszt, mint az ipar, viszont a bor- és gyümölcsérdekeltség 3.2-szeres áron. Az elv, amely ebben a diffe­renciálódásban kifejezésre jut, hivatva van arra, hogy szerepet játszon a magyar gazda­sági politikában. Ha a kormány a gazdákat előnyben akarja részesíteni, magas szeszárakat engedélyez a fogyasztók terhére. Ez fájdal­mas lehet a fogyasztókra nézve. De miért kel­lene hasonló előnyben részesíteni a gyárosokat is mintha valóságos sziámi ikrekről volna szó. Miért kellene a fogyasztókat érzékenyen meg­terhelni pl. a milliomos Krausz-Moskovitsok javára is, mikor ők már eleget kerestek? Elég a fogyasztást csak annyira megterhelni, amennyire a támogatandó gazdaközönség javára múlhatatlanul szükségesnek látszik. Ilyen példákat halmozni lehetne. De maradjunk a tárgynál.
Mindenképp helyes volt tehát, hogy Matolcsy klasszikus szeszcikkében az imént jel­zett differenciálódást jelezte fontos követel­mény gyanánt. Ma még mindig kérdéses, hogy ez a differenciálódás minden tekintetben ki­elégíti-e az érdekeltek jogos kívánságait.

 

De mindig lehet változtatásokat eszközölni, mi­helyt a kormány a szesz előállítása által elért haszon felett rendelkezik. Hiszen nem áll sem­mi sem az útjában annak, hogy Krausz-Moskovitsokat vagy pedig a Leipziger-céget megajándékozza valamely szociális okból. De hogy ezt megtehesse, tudnia kell, hogy jogában áll ezt megtenni és minden újságközlemény, mely jogfosztásról és szerzett jogról beszél,  a kérdésnek csak összekuszálását idézi elő.

Ma még mindenki elégedetlen a javaslattal, elsősorban persze a szeszipar. Ez szívesen lát­ná a bortermelőknek juttatandó magas árat, ha maga is egyformán részesednék a maga­sabb árban. Ennélfogva fennen hirdeti az egyenlő jogot, a szabadság, egyenlőség és test­vériség nevében. Vagyis azt követeli, hogy a szeszipar és a mezőgazdasági szesztermelés teljesen egyenlő elbánásban részesüljön. Ez az igazságosztás azonban olyképp hangzik, mintha Anatole France-szal azt mondanék, hogy igazság az, ha egyformán megtiltjuk a spirituszgyárosnak és a koldusnak, hogy a híd alatt aludjék.
Nevezetes és érdekes az, hogy az ipar igyek­szik túllicitálni a kormányt a borérdekeltség­nek nyújtandó segítségben. Azt hangoztatja, hogy 200.000 hl. bor égetése nem segítség. Erre múlt számunkban már megadtuk a vá­laszt. Igaz, hogy 200.000 hl. nem segítség, de kombinálva mustsűrítéssel, exporttal, tárolás­sal és fokozott fogyasztással együttvéve már segítséget jelent.
Felhozzák még azt is, hogy az ipari szesz­gyárak 2000 kisgazda cukorrépáját dolgozzák fel szesszé. Ez nyilván helyes érvelés, de vi­szont a segítésnek túl drága módja az, ha a 2000 kisgazdával karöltve a szeszipar is na­gyobb haszonhoz jutna a fogyasztók terhére.
Kifejezésre jutott a sajtóban az a felfogás is, hogy itt tulajdonképpen a szesziparban invesztált tőke megsemmisül. Ez olyan állí­tás, mely helytelen elméleti alapon nyugszik. A szeszipari tőke nem egyéb, mint a kormány által a szeszárakon keresztül nyújtott kedvez­ménynek a tőkésítése. Az Izzógyárban invesz­tált nyereséges vagyon is nem egyéb, mint a nyújtott kedvezmények által elért haszonnak tőkésítése. Aki a kedvezményt nyújtja: a fo­gyasztó, vagy az állam szabja meg a tőke ér­tékét. Ha tényleg nullára redukálódnék a szeszgyárak tőkeértéke, ennek a tőkének amor­tizációja és kamatoztatása megmaradna a fo­gyasztók zsebében, vagy pedig a borérdekelt­ségre menne át. Ebben tehát nem lenne sem­miféle közgazdasági hiba.

Más kérdés az, hogy nem keletkezik-e zavar abból, ha az ipari gyárak nem termelik ki azokat a szeszfajtákat, amelyekre a magyar közgazdaságnak szüksége van. A szeszgyárak ugyanis arra az álláspontra helyezkedhetnek, hogy miután elvették tőlük a fogyasztási szeszkontingenst, lezárják a gyárat s nem állí­tanak elő motalkót és nem finomítanak szeszt. Végre is azt mondhatják, a gyár az enyém és azt csinálok vele, amit akarok.
Íme, itt elérkeztünk egy olyan kérdéshez, mely mélyen belenyúl a mai kor gazdasági világszemléletébe és erre egykönnyen vála­szolni nem lehet. Ebben a kérdésben a gazda­sági felfogás (Wirtschaftsgesinnung) manap­ság rendkívül gyorsan változik. Nem hisszük ugyan, hogy ez az eset elkövetkezik, de végre ha valószínűtlen is ez az eshetőség, a lehető­ségek sorából kizárni mégsem lehet.