Személyes emlékek Kiss Ferencről

Az 1930-as, 40-es években Békés: Magyarország, – de talán Európa – legnagyobb községe volt. Harmincezer lakos más országokban jelentős város…
Nálunk valahogy erről megfeledkezett a hatóság és úgy maradt, mint egy százada: nagyközség. Igen ám! De egy 450 éves középiskolával dicsekedhetett…
A reformáció egyik aktív tanítója, Szegedi Kis István alapította, az 1500-a évek közepén, nem sokkal azt követően, hogy Wittenbergából hazatért.
Hát ennek a községnek a több évszázados református gimnáziumába jártam én 1939-től 1947-ig. Egy pillanatra figyeljünk az évszámokra. 1939 – még béke… de 1941-től már háború, – 1944-ben az országunk hadszíntér, – 1945-től egy új világ születik, és 1947-ben már a Rákosi rendszer küszöbén állunk.


Minden iskolai tanulmány mellett, az élet olyan rohamos változatossággal szólt bele a mindennapjainkba egyetlen csonka évtized alatt, mint azelőtt azt egy évszázad tette…

Ilyen körülmények között általában racionális ember lesz a gyerekből. Hát belőlem nem lett az.

Én a színházat vágytam magamnak. Ki tudja miért? De azt szerettem, azt csináltam az Önképzőkörben is. – Tanáraim segítségével elértem az iskolai csúcsot: előadást szerveztem Az ember tragédiájából… Lucifert játsztam… – (akkor még játszottam, ma a szakmai szlogen mondatja velem ezt a fényes szereplést) – talán azért tehettem, mert előtte mindig szavaltam az iskolai ünnepélyeken, a Kultúrházban; énekes triót is képes voltam összehozni… – (Jesszusom, ma rágondolni is takargatni való gyerekes bolondéria.) Nagyon szerettem színházba járni, mindent, de mindent megnézni, amit az akkori vándortársulatok hoztak Békésre.
A délutáni ifjúsági előadásokon mindig ott voltam. Meg akartam nézni az esti előadásokat is, de az internátusnak szigorú szabályai voltak.

A tanárainknak viszont nagyszerű pedagógiai érzéke. Szinte személyre szabva tanítottak…vagy inkább neveltek.
25-30-as osztálylétszám mellett tudták, kinek mi iránt van vonzódása. És azt nem csak hagyták, hanem segítették fejlődni és fejleszteni. Azok a remek tanárok nem csak osztályzatot adtak, hanem arra késztettek, hogy kit amilyen tárgy érdekel, aszerint feleljen, – nem kikérdeztek, hanem kérdeztek, rávettek, hogy előadást tartsunk a többieknek arról, amiről érdeklődésünk szerint többet, érdekesebbet tudtunk… Ez volt az életre nevelés!
Így a tanulás nem kényszer volt, hanem élvezet, kincs, – amit a társadalomban később valóban hasznosítani tudtunk… Ezt azért mondtam el, mert hébe-hóba engem elengedtek egy-egy színház esti előadására…
Így láthattam 14 éves koromban Kiss Ferencet Eöry Katóval egy kétszemélyes drámában. Ma sem a házassági konfliktus dialógja emlékezetes, nem, hanem Kiss Ferenc játéka. Megfogott. Lenyűgözött. Hatással volt rám az a hiteles ábrázolás, ahogy a háborúba készülő katona féltő aggodalommal hagyja otthon asszonyát.
Előadás után bemerészkedtem a színpad falai mögé…

Kerestem Kiss Ferenc öltözőjét. Minden gátlásomat legyűrtem és bekopogtam:
– Tessék! – ércesen hangzott, nem barátságosan.
Beléptem. Valamit dadogtam, hogy bocsánatot kérek, meg, ha lehet egy autogramot… – de ha zavarok akkor inkább…
– Autogramot? – vágott bele, és érdeklődően nézett rám. – Mire írjam?
– Ide… – és egy tiszta papírt nyújtottam felé.
Aláírta a nevét. Egy kicsit megnézte, megnézett engem is. Látta, hogy a jobbágy nézhetett így az urára, vagy kutya a gazdájára. Félelem, tisztelet, csodálat keveréke sugárzott felé… – hát egy pillanatra ő is megenyhült, mosoly derűje födte az előadástól fáradt arcot:
– Aztán vigyázz rá! Ki tudja mikor találkozunk megint? – kissé megsimogatta fejem búbját…
Ha ez az emlékezés film lenne, akkor itt nem csupán egy snitt, hanem lassú lekeverés jelezné az idő múlását… Sötét… Aztán újra kép: 1945!

Csak az újságokból, rádióból tudtam meg, hogy az a csodálatos színészóriás, kinek filmjeit többször is megnéztem, akiről tudtam, hogy a Főiskola Igazgatója, a Színészkamara elnöke, – s még a Nemzeti Színházat is vezette pár hónapig, a vesztes háború végén, – nos ő, aki a fejemet is megsimogatta, mikor az autogramját átadta: – háborús bűnös!
Méghozzá a legelső tárgyalásokon kapta meg a büntetését: 8 évet. – 1953-ban szabadult és dolgozott, mint a többi fizikai dolgozó. Majd csak az ’56-os forradalom, – hoppá! még hivatalosan ellenforradalom! – után léphetett ismét színpadra.
S milyen a véletlen kusza menete!...
1952-ben kaptam meg a rendezői diplomámat, és 3 színház 5 feledhetetlen pályakezdő éve után a Minisztérium 1958-ban Győrbe irányított.
A Kisfaludy Színházban jobbnál jobb darabokat rendezhettem.
Kiss Ferenc is ebbe a színházba kapta meg ismét a színrelépése lehetőségét…
Találkoztunk.

Már az első évadban. Schiller: Don Carlosa, a világirodalom egyik remeke.
Kiss Ferenc II. Fülöp királyt játssza, – a hatalmas spanyol birodalom elnyomó uralkodóját, a flandriai szabadságharcot letörő kérlelhetetlen, kegyetlen földi istenséget. Aki kierőszakolt házassága miatt boldogtalan ember… S aki a klérus akaratának következetes végrehajtása miatt embertelen tetteket, – bűnöket – követ el! – Hihetetlen… azt kell játszania, amit egyszer, – másként, – de megélt.
Én rendeztem. – Istenem… még leírni is csoda. Nagyzolásnak tűnik. Pedig nem.
Szakmai alázattal… a nagy színész minden rezdülésére figyelve… tőle is tanulva, mégis rendeztem. Rendeztem, mert igényelte. És ez a közös munka termékeny, jó kapcsolatot hozott létre. Tegezhettem. Tegezhettem a gyerekkorból csodált, nálam jóval idősebb „kollégát”… Sokat, nagyon sokat beszéltünk a hatalommal járó kényszerről… – hiszen a megtorlások hónapjait, éveit éltük. Nem is lehetett nem beszélni róla, különösen azt tekintve, hogy a darabbéli szerepe és az addigi élete szinte fedték egymást.
De humorát, derűjét nem vesztette el. Boldog volt, hogy újra játszik.
– Leültem, most joggal állhatok a deszkán! – mondogatta nem egyszer.
Egyik próbaszünetben, társalgói diskurzus közben megemlítettem, hogy mi már egyszer, nagyon régen, találkoztunk… Csodálkozott…

Elmondtam a békési autogramkérő történetet. El se akarta hinni. Bizonygattam.
S akkor megkérdezte, mit mondtam, mikor odaadtam az aláírást?
Visszaidéztem: – Aztán vigyázz rá! Ki tudja mikor találkozunk megint?
– Akkor igaz! Ezt szoktam mondani. – Nahát! – És megvan még?
Szomorkásan vallottam be, hogy a háború zűrzavara közben elveszett…
– Nem baj! Adjak másikat? – Vagy jó lesz, ha ezután Feri bácsinak szólítasz?
A Feri bácsit választottam. Nem nagyon tűrte másoktól. Nekem megadta, hogy családias barátsággal beszélhettem vele.
Fel is bátorodtam. Már a premier közeledett, mikor bizalmas kettesben koccintottunk a büfében. Ő már II. Fülöp jelmezében.
– Milyen kár, hogy megint szigorúan le van zárva a határ… – mondom neki.
– Miért? Hova mennél?

– Bécsbe! – A Burg-theaterben megy a Don Carlos. Attila Hörbiger játssza.
Csak egy estére átugranánk kettesben, megnézhetnénk… Nem lenne jó?
– Az bizony jó lenne! Legalább meglátnád, mit tud az Öreg! – és itt magabiztos öntudattal, a színészi hiúság kedves gesztusával önmagára mutatott…
Sajnos, több előadásban nem lehettem a rendezője, de egy jó évtized múltán együtt szerződtünk Kaposvárra… Én ugyan már Pesten voltam folyamatos munkában, de másodállásban a Csiky Gergely Színházban vállaltam két rendezést. És a nyitó társulati ülésre Feri bácsit – kérésére – saját kocsival vihettem.
Még nem volt autópálya, hosszú volt az út a somogyi székhelyig. És hozzáteszem, nem célzatosság nélkül, kis kitérőt is tettem Boglár és Kaposvár között.
Elvittem Kisberénybe.
Kisberény kicsi falu a somogyi dombok lankái között. Alig laknak benne, talán másfélszázan. A feleségem szüleinek volt a patak partján malma, – aminek csak romjait láthatta az utazó… A ház pedig feljebb nyúlt hosszan a dombokra nézve.
Ez a zöldben megbúvó, dús kerttel övezett, fák, bokrok rejtette árván maradt ház volt a mi nyaralónk… Ezt akartam megmutatni Feri bácsinak. Csak épp be akartam ugrani, hiszen az országúttól egy kilométert kellett lehajtani…
Igen ám, de a szeptemberi reggeli nap lágy simogatása, a ház előtt álló hatalmas diófa alatt a malomkő asztal Feri bácsit megbabonázta…

Nézett… nézelődött… bólogatott… aztán leült a diófa alá és azt mondta:
– Nem megyünk a társulati ülésre. Itt maradunk… Ez… azt mondatja… – kicsit nyelt, meghatódva, és nagyon halkan, szinte csak lehelte: – „hazádnak rendületlenül…”
És kérdezés nélkül mondta: – Én hazajöttem, akkor, amikor mások kint maradtak, hazajöttem… mondtam a Népbíróságnak is, hogy nem csak szavalni kell: „áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned halnod kell!” – vállalni is!
Hát ítéljenek, és ha kell, – verjen a sors keze!... Aztán elhessegette a múltat…
– Látod, fiam, – folytatta, – itt lehet élni és halni! Azért nem megyünk a társulati ülésre, mert élvezzük, hogy a hazának ilyen szépségei vannak…! Nagysokára tudtam rávenni, hogy legalább a végére érjünk oda… Úgy is lett. Az igazgató, – drága, feledhetetlen barátom Komor Pista, – széles nevetéssel ölelt meg: Tudtam, hogy eltévedtek!
Feri bácsi, lassan odalépett hozzá: – Ne haragudj, öcsém, de találkozóm volt a hazámmal.