Személyes emlékek Kállai Ferencről

Ha Gyomára gondolok, – ma hivatalosan: Gyomaendrőd, város Békés megyében, – és ha, – ugye, – Budapest az országunk központja, akkor Gyoma messze van a központtól…
Sok-sok évtizeddel ezelőtt, – az 1930-as években, és még a 40-es évek elején is, a gyerekkorom boldog éveiben, amikor Gyomán laktunk, Békésen voltam gimnazista, akkor nem Gyoma volt messze, hanem Budapest…
Budapest, ahová akkor Krampfner Feri a Színművészeti Főiskolára járt.


A tizenéves korú fiúnak, – ez én lennék, – nagyon, de nagyon imponált, hogy a néhány évvel idősebb, mindig jól öltözött, elegáns úrfi, aki után a lányok is megfordultak, mert jóvágású, behízelgő mosolyú fiatal fickó volt, no meg azt is tegyük hozzá, hogy mindenki tudta, – színész lesz!

 

Mit lesz? – Már-már az: színész! Hiszen szavalt a nemzeti ünnepeken, kisebb novellákat olvasott föl az Úri Kaszinó rendezvényein, vagy darabrészleteket játszott egy-egy műsoros est keretében, a Holler Szálló színháztermében… és egy szép napon megmondta nekem: ő már nem Krampfner Feri, hanem Kállai Ferenc. Ezen a néven játszik a Belvárosi Színházban. Méghozzá főszerepet. Ugyan főiskolás, de erre a szerepre kiadták… Gáspár Margit darabjára kell gondolnunk.

Címe: Új Isten Thébában.
A háború utáni új világban mindenki igazodott, kereste a helyét… – Valahogy igazolta, hogy a letűnt világban, ha csak egy kicsit is, de ellenállt… Nos ez a szatirikus darab a szónál is beszédesebben, a színpadi látvány lehetőségével jelezte a karrierjüket építő thébai polgárok színeváltozását… A régi Isten kedvenc színe volt a zöld, – hát mindenki zöld pelerint hordott. Az új Isten a vörös színt preferálta. Így hát mindenki megfordította köpönyegét és az eddigi bélés vörös színe, egyszeriben a divatos, politikailag konformista viselet lett! – Út az új világban a karrier felé… A nézők kimondatlanul is értették, hogy a 2000 évvel ezelőtti Théba polgárai ugyanazt tették, mint a nyilas éra utáni új társadalmi rendbe furakodó, önérvényesítő percemberkék…
Hogy ez kinek-kinek hogy sikerült, arról a történészek dolga beszámolni…
Mindenesetre Kállai Ferencnek ez a darab főszerepe meghozta azt a karriert, amiről minden színészpalánta csak álmodozhat… És ez nem akármi!

Kállai Feri igazi színész! Olyan, – mint amilyen én is szerettem volna lenni.
De persze erről nekem nem lehetett sehol se beszélni… Á, dehogy! – Még mit nem gondolnának, hogy a gyomai református pap fia… meg színház, – meg kétes hírű színésznők… jobb meg se említeni…
Na de Ferinek? Neki miért ne?
Hiszen tőle sok mindent meg lehetett tudni a titkoltan vágyott színészetről… Hát kérdeztem is. Beszéltünk is. És ő szívesen mesélt magáról, a Főiskoláról, meg a színházról. A Színházról… Az édes színházról… ami olyan volt, mint a Pál utcai fiúknak az édes grund… csak nekem elérhetetlen…
De akárhogy is, akkor is, mégis el kell érnem… Feri régen tudta a vágyam… mert ezek a beszélgetések jóval a sikeres pályakezdése előtt estek meg…
Még 1944 júniusának utolsó heteiben.

Azért tudom ilyen pontosan, – több, mint 70 év távlatából, – mert a háború végső stádiumában, a nyári szünetet otthon töltő diákokat, a Levente-alakulat különböző hont védő feladattal látta el. Beosztottak pl. eperlevél szedésre…
Ma ezt szinte senki sem érti… pedig egyszerű. A selyemhernyónak rengeteg eperlevélre van szüksége gubózás előtt. A selyemgubóból pedig ejtőernyő selyem készült. – Már ha elkészült, mielőtt a háború véget ért… Ki tudja?...
Ilyen, és efféle, – gyerekeknek szánt munka, – volt a határvédelem is. Félre ne értsük! Nem az országhatárról van szó. A község határáról, ahol mezőgazdasági érték nőtt a földből. Június végén éppen a búza.
Nos, – az Atlanti hatalmak gépei, amelyek szinte naponta repültek be a magyar légtérbe, bombázni, fényképezni az utánpótlás útvonalait, géppuska tűzzel szétzilálni a szekereken szállított muníciót… és, – és! – gyújtólapocskákat szórni a szárba szökkent száraz kalászokra… Hát, bizony ez ellen is kellett védelem…
Ezért, minket, leventéket kettesével osztottak be a határ búzatáblái mellé, hogy megakadályozzuk a gyújtólapocskák tüzének terjedését, és jelezzük a tűzoltóságnak a veszélyt… Kurblis telefonunk is volt. Kapcsolatunk is, ha nem aludt az ügyeletes…

Engem Ferivel osztottak be. Mindig egy idősebbet egy fiatal gyerekkel.
Éjszakára. Egész éjszakára…
Vártuk a repülőgépeket, vártuk a gyújtólapocskákat… Ha ledobják, azokat azon nyomban össze kellett volna szedni, nehogy a nap első sugarai aktivizálják, – abban az időben azt mondtuk: – lángra lobbantsák. – Akkor, azon a néhány éjszakán, amit kettesben töltöttünk a gyomai határban, – nem jöttek a gépek.
Nem kellett védeni semmit. Üldögéltünk hármasban. Feri, én meg a hófehér kiskutyám. És lehetett beszélgetni. Az a három-négy honvédelmi éjszaka Ferivel, – meghatározó volt az életemben, – amolyan előkészítőnek számított a Színművészeti Főiskola titokzatos világába.
Jó néhány év futott el, mire főiskolás lettem a rendezői szakon. Feri akkor már a Nemzeti Színház ismert tagja. Sokszor kiült a Rákóczi úti kispadra nagynevű kollégáival, és nem volt boldogabb nálam, mint mikor bemutatott az óriásoknak, – hogy nézzétek ez a gyerek is gyomai. A színészek féláron kapták az akkori bibliofil  Shakespeare 4 kötetes kiadványát. Feri magának rendelte, hogy nekem ne  kerüljön 204 Forintba, csak egy százasba…
Ma el se lehet képzelni, hogy milyen fontos volt egy száz forint megspórolása… főleg egy főiskolásnak…
Ma is megvan a négy kötet. A Hamletet, meg a Szentivánéji álmot rendeztem az akkori kiadás segítségével, – Arany János fordításában. Azóta sem sikerült senkinek angolból szebb magyar szöveget teremteni.
Aztán ugorjunk megint egy nagyot.

A hetvenes évek végén a Magyar Televízió Szórakoztató Főszerkesztőségének lettem a vezető rendezője. Többek között a Szeszélyes évszakok sorozatműsorát csináltam. Kamera elé került jóformán mindenki, aki az akkori magyar színházi életben számított. Ugyan hogy maradhatott volna ki Kállai Ferenc…?
Nem egy komédiában, bohózatban szerepelt. Igen sokban… Jó kedvűen, kellemes munka légkörben és főként abban a stílusban, amit már búzatábla őrzésekor is magyarázott: nevezetesen azt, hogy a vígjátékot nagyon komolyan kell venni. Nehezebb megnevettetni igényes játékkal, őszinte indulatokkal a nézőt, mint megrázó érzelmekkel megríkatni…
Tudta. És ekkor már én is tudtam. A Szeszélyes évszakok stílusa olyan volt, amiben ő is jól érezte magát, mint annyi más nagynevű kollégája… S talán épp ezért is sikeres.

Egyik legemlékezetesebb bohózat, amiben Antal Imre volt a partnere: Az okos Hepke. Egy ingatlan nagyvállalkozót játszott, – Imre pedig a szakmához abszolút nem értő titkárát. A jelenet jóformán erre a differenciára épült. Egy levél diktálása a téma, amiben a vállalkozó visszamond egy gyöngyösi ingatlant, mert az messze van a központtól. Kétségtelen, Zágon István bohózatírói profizmusa kihasználja ezt a kifogást úgy, hogy a minden mondatba belekötő titkár szinte az őrületbe kergeti a levelet diktáló főnökét azzal, hogy bármi nem kell, azért nem kell, mert az messze van a központtól…
Ha később találkoztunk, nem egyszer emlegettük, hogy Gyoma, ahonnan indultunk: messze van a központtól…
Tudtommal utolsó riportbeszélgetését – amit az V. kerületi Városi Televízióban Molnár Gál Péternek adott, – én rendeztem… Sok időnk volt ezen az esten beszélgetni, míg a technika felkészült. Visszaidéztük a múltat, Péternek meséltük a gyomai ifjúságunk felhőtlen éveit… és akkor egy huncutkás, bizalmas kérdést is volt módom Ferinek feltenni.
– Mondd, Feri, ki volt Gyomán az a Hekele…?
Derült mosoly ült Feri arcára: – Nem tudod? – Nem, – feleltem őszintén… azt, hogy ki volt Hekeléné, persze, – tudom…
– Szóval, te is…? Téged is?

– Nem, nem, – sajnos én csak a meséjét tudom, hogy minden gyomai aranyifjúból Hekeléné csinált férfit…
Feri megértően, nosztal-gi-ku-san somolygott:
– Hát, sajnálhatod, hogy nem születtél néhány évvel korábban… – egyébként Hekele a Máday-patika laboránsa volt.
Kérdeztem, hogy tudta-e, a felesége ifjúsági jószolgálatát?
Feri bölcsen bólogatott. És hozzátette: hogy mégsem kevert mérget se a feleségének, se önmagának.
Szobrot készítettek Kállai Ferencről Gyomán – egy fényképről –, ahol a kutyájával ül.
Őszintén örülnék, ha még láthatnám. Egy fényképet is készítenék a szoborról, odaülnék mellé.
Hiszen valaha ültünk már így hárman. Csak akkor az én kutyám volt a harmadik.
Ígérem, elmegyek Gyo-mára, még akkor is, ha messze van a központtól.